Min Jin Lee Pacsinkó című könyve nagyon tetszett. Annyira, hogy legszívesebben le se tettem volna, hanem egy szuszra kiolvasom. De hát közbeszóltak az élet dolgai, és kénytelen voltam szakaszosan olvasni. Így is végeztem kb. 3 nap alatt. Rég voltam így, hogy ennyire áramlott egy olvasmányom és így elkapott a flow… Be is villant, hogy „A funtinelli boszorkány” volt az első ilyen élményem.
A könyv mindenképpen felnőtt számára javasolt olvasmány. Szerintem kell egy bizonyos élettapasztalattal rendelkezni ahhoz, hogy a regény történéseit kellő súllyal érezzük át. Fiatalabb korban az ember tele van álmokkal és reményekkel, és döntéseinek következményein sem lamentál annyit. Érettebb fejjel nyílik szem a főhősnő hihetetlen akaraterejére, kitartására és magának az életnek az összetettségére.
Számomra különleges olvasmányélmény volt. Már az elejétől próbáltam kissé „hasadt” állapotban olvasni. Egyrészt engedtem, hogy áramoljon bennem a történet, másrészt tudatosan figyeltem, hogy mi mozgat vagy érint meg és miért. A regény felénél járhattam, amikor megfogalmazódott bennem a komplexitás, mint jellemző és az a felszabadító felismerés, hogy itt nem fekete-fehér minden, nem jó és rossz egyértelműen, hanem ez is nagyon összetett és ugyanakkor árnyalt. Kicsit olyan jin-jang-szerű: a sok jóban ott egy kevés rossz, és a rosszban is motoszkál a kevés jó. Örömmel olvastam a könyv utószavában, hogy ez a két dolog (az összetettség és az árnyaltság) konkrétan célkitűzése is volt az írónőnek a regény során és emiatt képes volt átírni is a könyvet, egészen az elejétől.
Ugyanakkor ez a Koreától Japánig átívelő történet a számos eredeti nyelvű szóval nagyban segítette a történetbe helyezkedésemet és kicsit abba távoli kultúrába is beavatott. Számomra történelmi és családregény is volt egyszerre.
Egyértelmű, hogy elvarázsolt a könyv. Elérte az írónő, hogy benne éltem a történetben, belülről szemléltem a történeteket, egy nem említett epizodista voltam az egészben. A kezdő résznél mintha a halszag is rémlett volna olvasás közben, akár a tenger melletti levegő sóssága és inkább metsző, meleg időben is inkább csak simogató langyos-melege, vagy a lakóház padlófűtésének kellemessége.
Úgy érzem, hogy az írónő nagy gondossággal formálta összetett szereplőinek jellemét. Ahogy átgondoltam, hogy voltak-e kedvenc szereplőim a családregényben, azon vettem észre magam, hogy nem állok meg kettőnél…
Pek Iszaknak a nemeslelkűsége kapcsán elgondolkodtam, hogy nem-e naív inkább ez a szereplő, mintsem jó… De békében volt magával, végig tettekben bizonyította a hitét, az elveit. Különleges, egyedülálló fehér madár ő ebben a könyvben, egyértelműen csak jó. Nagyon megérintett a „krisztusszerűsége”…
Mozaszu, a másodszülött is nagy kedvenc. A saját keretei között teljesedik ki, amennyire csak lehet, és azon igyekszik, hogy a fiának már méltóbb és könnyebb élete legyen.
Kedvelt szereplőm Mozaszu japán felesége is, Jumi. Tetszett, ahogy szép lassan bomlott ki kettejük szerelme, akár egy cseresznyevirág. Anyja múltja miatt lett ő is lenézett, alsóbbrendű japán, akinek titkolnia kell a múltját és talán ez teszi lehetővé azt is, hogy szóba álljon egy koreaival, ráadásul egy pacsinkó szalonossal.
Szolomon, Mozaszu fia a „mai kor gyermeke” már, talpraesett, okos, bevállalós. De hiába a külföldi egyetem, a kitűnő referencia, egy zárt társadalomban neki sem sikerül tiszta lappal indulnia és így, a tudása révén érvényesülnie. Ugyanúgy a lenézett pacsinkó felé fordul az ő sorsa is, akár az apjáé, vagy a nagybátyjáé…
Számomra Haruki, a meleg japán rendőr alakja is nagyon megnyerő, minden drámájával együtt. Akár Kim Csangho reménytelen és beteljesületlen szerelme Kiunghi iránt, mely során végig úriemberként és tisztességesen viselkedett.
Végül Hanszu alakja, a koreai származású jakuzáé. Utoljára hagytam a felsorolásban, mert talán az ő alakja a legösszetettebb számomra. Nagyon tetszett az okossága, ahogy rögtön meglátta, megérezte a lényeget, ahogy átlátta az élet szövedékét, ahogy értette az embereket és a mozgatórugóikat. Csak ezek által tudott életben maradni, ráadásul érvényesülni is, bevándorlóként, egy zárt, elutasító társadalomban. Szundzsa iránti őszinte érzéseit úgy bizonyítja, hogy Szundzsa egész családját menti és óvja, gondoskodik róluk, Szundzsát ismervén, a háttérbe húzódva. Megtalálja az egyetlen érvényesülési lehetőséget és minden lehetőséget megragad, hogy jól éljen ezekkel (japán főnöke kedveli, feleségül veszi a lányát és jakuza lesz ő is).
Több gondolatot is elindított bennem a regény.
Először is a bevándorló lét megalázó voltán, a kiszolgáltatottságon gondolkodtam el, pontosabban átéreztem a megalázó helyzeteket, a megalkuvások sorát, a fokozott megfelelni vágyást. Annak a békának a képét villantotta elém Szundzsa folyamatos harca az életben maradásért az idegen terepen, az alig-nyelvtudással és az írástudatlansággal együtt, mely addig-addig kapálózik a kancsónyi tejben, melybe beleesett, mígnem vajat köpül belőle és így már ki bír mászni belőle. Ez hihetetlen eltökéltséget és szívósságot igényel, ami szerencsére megvolt Szundzsában.
Aztán a döntések kérdése. Hova vezet, mit eredményez egy-egy döntés, akkor is, ha a legkörültekintőbben tesszük… Szundzsa számára nem elfogadható, hogy valakinek a kitartottjaként éljen szülőföldjén, jómódban, így élete folyamatos küzdelem és harc lesz a megélhetésért. Hanszu jakuza lesz, hogy a kellő életszínvonalat biztosítani tudja és a bevándorlókat ellenségként kezelő és őket lenéző japánok szemében vagyona révén elismert legyen. Nem sok más lehetősége van, ha ennyi pénz a célja, de ezt vállalja, átlátva helyzetét. Kevesebb pénzt, kisebb elismerést ér el a játékszalonokat üzemeltetve Noa, Mozaszu és a regény legvégén Mozaszu fia, Szolomon is. Mozaszu, saját korlátait felismerve vállalja Goro-szan mellett a pacsinkó szalonbeli munkát és végzi azt korrektül. Noa és Szolomon előbb tudásuk révén próbálnak kitörni társadalmi kereteikből, aztán ráfanyalodnak a pacsinkóra. Előbbinek előrelépés valamennyire a pacsinkó, utóbbi kettőnek pedig kényszerű visszalépés. És a legszörnyűbb döntés, az eltűnt fiát végre megtaláló Szundzsa gyermeki kiváncsisága és szeretetéhsége, melyen nem bír úrrá lenni és ezáltal a halálba taszítja imádott fiát.

Végül az utolsó gondolatkör: Hol van az igazi otthon? Mitől válik egy hely otthonná? Számomra ez nem feltétlenül fizikai hely, hanem inkább egy légkör, egy érzelmi szövedék, mely összetartozó és egymásért áldozatokat is hozó emberek között kel életre.